gondolom

gondolom, senkit nem lep meg, hogy megint borzasztó sokat dolgozom, és azért vagyok olyan ritkán itt.

még mindig van olyan kedves ismerősöm, aki nem hajlandó elmenni tesztre, pedig már régen itt lenne az ideje. inkább aggódik. mit mondjak neki, hogy meggyőzzem?

aztán az is történt, hogy ma kaptunk egy levelet a nemzeti aids bizottság elnökétől, hogy az egészségügyi minisztérium nem támogatja semennyi pénzzel sem a háziorvosoknak szervezett továbbképzést, mert nincs rá pénz. alig négymillió forintról beszélünk. én kérek elnézést... és pironkodom.

ja, az oktatásügyi minisztérium sem támogatja.

ilyen módon persze könnyű azt gondolni, hogy magyarországon nincs hiv/aids probléma. amiről nem tudunk, az természetesen nincs is.

minderről az jutott eszembe, hogy néha rettenetesen nekikeseredek, hogy mennyire ki van baszva velem, mert ráadásul folyton óvatoskodnom kell: ha nyíltan kiállok, hogy tessék, itt vagyok hiv-fertőzöttként, ezt és ezt kellene csinálni, akkor elveszíthetem az egzisztenciámat. mások nyugodtan kitárulkozhatnak a betegségükről, mindenki csodálja a gyógyult rákbetegeket, és mindenki gratulál, ha valaki szépen, ügyesen eléldegél a cukorbetegségével, de nekem még a közeli barátaim is naponta felhívják a figyelmemet, hogy csak legyek óvatos, mert megüthetem a bokámat. nem elég baj, hogy beteg vagyok, de még szégyenkeznem és bújkálnom is kell. eléggé szar.

eközben persze dolgozom tovább, például azért dolgozom rengeteg sokat, hogy finanszírozni tudjam azt az időt, amikor aktivistaként ingyen dolgozom.

nem mellesleg kiderült, hogy az európai melegek túlnyomó többsége ugyanazzal az a hepatitisz-törzzsel fertőzött. tehát egész európa összes buzija összevissza kefél és nem vigyáz. ez persze magyarországon nem igaz, hiszen itt minden a legnagyobb rendben van.

nagyon fáradt vagyok. a combivir miatt mindig álmos vagyok és erőtlen, a kaletrától még mindig rettentő állapotban van az emésztésem.

tanácstalan vagyok. most hogyan tovább?