az úgy volt/van, hogy három éve élek hiv-vel.
viszonylag pontosan tudom, hogy hogyan fertőződtem meg, de ez ma már tulajdonképpen mindegy.
egyszer csak nagyon beteg lettem, olyan volt, mintha influenzám lenne, csak sokkal rosszabb. borzalmas főfájás, magas láz, ami semmilyen módon nem csökkent. egész nap bénultan hevertem az ágyon, és viszonylag biztosan tudtam, hogy akkor most el kell menni tesztre, mert nyilván fertőzött vagyok. nagyon sokat olvastam erről, nagyon sokat szorongtam miatta, és mindig megpróbáltam óvatos lenni, biztonságos szex és minden, de aztán mégsem sikerült. vagyis mégis sikerült.
tehát amint valamelyest felépültem, elmentem tesztre.
ennyire nem volt egyszerű. egy barátom elcipelt. hogy akkor ez így nem megy tovább, a biztos rossz is jobb, mint a bizonytalan aggódás.
utólag visszanézve tényleg jobb, bizonyos szempontból.
bizonyos szempontból meg sokkal rosszabb, vagy nem is tudom.
az egy hét, amíg várni kellett az eredményre, hamar eltelt. egyfolytában dolgoztam, és csak esténként értem rá aggódni.
a kórházban a nővér azzal fogadott, hogy "már vártuk", és nagyon igyekezett kedvesen mosolyogni.
égszakadás, földindulás, és vége a világnak, mert akkor most hiv-fertőzött vagyok, jaj, jaj, most mi lesz, hogyan lesz, mit mondok a családomnak, hova forduljak, kit hívjak fel, hány embert fertőztem meg? kitől kaptam el? meddig élek? ez körülbelül egy napig tartott, mármint a pánik. aztán csak a gondolkodás volt.
a kórházból azonnal dolgozni mentem, csak a munka szünetében hívtam fel pár embert. azt a tanácsot kaptam, hogy senkinek ne mondjam meg, de az nekem nem megy. úgyhogy megmondtam a családomnak és a barátaimnak - majd kezdenek vele valamit, gondoltam. mindenki jelesre vizsgázott, és sokat segítettek a teher cipelésében. segítenek még ma is.
de mára már a teher is megkisebbedett. igyekszem mindent tudni arról, ami a testemben történik, és ez megkönnyíti a dolgot.
